Olyan nagyon kerestem, hogy kicsúszott az ujjaim közül…
A végtelen után rohantam, önmagamba akartam egyre mélyebbre ásni, szabadon akartam zuhanni, és szeretni akartam lángoló szerelemmel.
Akár valami finom port a gyors szélben, elszórtam a nyitott tenyeremből, és utána hiába szorítottam egyre erősebben ökölbe újra és újra a kezem, az ürességet markoltam csupán.
Ott volt a sikoltás, az ütemesen ringó, mélyről szóló, keserűen elhajló, majd meghaló hang a gyorsan süvítő szélben, ott volt a permetszerűen szélbe akadó apró esőcseppekben, a sarat felcsapó fémtesteken, ott volt az elhaladó országúton, minden apró faházból kinéző csodálkozó tekinteten, ott minden érzelmes búcsúszóban, szemembe mondott szeretlekben, a szabad égi naplementében, és a reggeli ébredésben, de én túlságosan akartam azt az igazi tökéletességet egyetlen napba sűrítve.
És ahogy a sikoltás elhalt, alábbhagyott a szél, ellankadt az eső, megszáradt a sár, elmaradt mögöttem az országút, és az éjszaka burka elrejtette a nappalt, kevés volt, hogy minden nap tökéletes volt.
A fák halk susogásukkal a Legszebb zenét játszották, mit még az ember előtt írtak, a távoli hegyek és a láthatatlan mezők illata elkeveredett a legfinomabb ételek szépségével, és én láttam őt, pedig a szemem csukva volt, az éjszaka a leghalványabb árnyat is eltakarta, de én láttam őt, fekete köpönyegét, homlokára hulló csuklyáját, nyugodt tekintetét, szálfaegyenes, soha meg nem ingó alakját, ahogy mögöttem lépked. Láttam őt, és vártam rá. Olyannyira kerestem, hogy nem volt semmi, amiért féltem volna…
A fák rámhajoltak, betakartak az Ég elől összegabalyodó, félelmetes ágaikkal, koronájuk a legkomolyabb zenét susogta, kihunyt minden fény, és én letérdeltem vaksötétben, Előtted, Halál.
Lassan megálltál, egy pillanatig mintha haboztál volna, igen, egy pillanatra mintha emberi lettél volna, az enyém lettél volna, mielőtt hátat fordítottál…
Elhaladó léteid zaja magával ragadta a gyönyörű zenét, túlvilági szagod elmosta a kedves illatokat, és én hiába vártam.
Reggel a Nap erős fénye bántotta a szemem, a csípős hajnali széltől megdermedtem, és a hideg, meztelen testemen pattogó esőcseppektől dideregve rázkódtam, egyre csak rázkódtam a szikár kietlenségben, mit néhány órája Édenkertnek hittem.
A Világ könnyen megbocsát, az út hazaviszi az eltévedtet, de a legutolsó ellenség, barát, idegen vagy rokon – önmagunk – mindig utoljára marad, és sosem bocsát meg könnyen. Ha másnak, máskor sose is, most, önmagamnak, be kell vallanom, a csillogó, apró szemcséjű, édes érintésű por kecsesen, ahogy mindig is tette, elrepült a tenyeremből.
Ideje megtalálnom…
2008. III. 10.
danielvstheworld 