Magányos éjszakákon…

Magányos éjszakákon, amelyekhez nem társul kétségbeesés: olyankor terem valami. Már ha hinni lehet Remarque-nak.

Péntek este 9 óra van Prágában. Egyedül néztem a Moszkva tér c. filmet az öt csillagos hotelom szobájában.

Rég volt már, hogy egyedül éreztem volna magam.
És isten megteremtette a cigarettát, hogy az ember akkor is úgy érezze, van vele valaki, amikor egyedül van.
És isten megteremtette az alkoholt, hogy az ember úgy érezze, nagyobb társaságban van, akkor is, amikor egyedül van.
És isten megteremtette az internetet, hogy az ember úgy érezze, az egész világ vele van, akkor is, amikor egyedül van.

Internetmentes, magányos éjszaka. Kétségbeesés egyáltalán nem társul hozzá. Terem majd valami ma éjszaka?

1280x720-GV7

 

Kép:

Google keresés

A pont most elillanó pillanat

A pont most elillanó pillanatról akarok írni.
Arról akarok írni, hogy fél 2 múlt, amikor reggel negyed 8-kor dolgoznom kell majd, már ma, arról, hogy szinte felelőtlenségnek érzik néhány sör és egy jó beszélgetés után hátradőlni az éjszaka közepén és kellemes zenéket hallgatni.
Arról akarok írni, hogy ez a pillanat éppen most illan el. Egy éve és néhány órája egy nagy döntést hoztam meg. Sokáig nem hittem, hogy lesz bátorságom meglépni, amit kb. két éve terveztem már akkor.
Nem bánom. Enélkül a döntés nélkül nem lenne blog, nem lenne ma cikk, a világ előttem nem egy meghódítandó, óriási, ezerirányú- és arcú, gyönyörű, szivárványszerű lehetőséghalmaz lenne. A 3D-s, gondolattal irányított IMAX mozi helyett TV műsor lenne csak.
Arról akarok írni, hogy ebben a pillanatban, hajnali 1:39-kor nem létezik az éjfél, nem létezik a barátommal a beszélgetés, amit egy órája fejeztünk be és nem létezik a reggeli negyed 8 sem, amikor dolgozni fogok.
Arról akarok írni, hogy hajnalban egy törülközővel a nyakamban nem lehetne jobb.
Ahogy a félelem megszűnik dolgozni benned, ahogy felszabadulsz és elillan az epifánia, az elvileg rendkívül ritka de valójában egészen általános állapot, amikor isten a fülünkbe súgja, mit kellene tennünk.
Hadd javítsam ki magam. Az igazság az, hogy nem akarok írni. Nem akarok senkit lenyűgözni, semmit bebizonyítani. Túlcsordul csak ez a pillanat az érzelmeimen.

IMG_20160526_014037

Élvezz el és írj!

Egyedül, egy napon – reggel, délben, délután, este, éjszaka vagy hajnalban –

csak ha jól esik

Élvezz el és írj!

Az első másfél-két sornál, az átütő gondolatnál, az erős, telibetalált szavakhoz, szavaknál meg sem kell törölnöd a kezed. A művészet tisztasága elrejti a kezed mocskát – ami sosem lehet mocskosabb a steril tárgyaknál körülötted – hiszen az ember, sőt, a Te részed az…

Amikor megáll a lendület, Neked gondolkodnod kellene úgyis – fejben utánajárni, végigkövetni egy-egy szó szinonimáit és azok apró jelentéskülönbségeit, egy tisztuló gondolatszálat, ilyesmit, -ha ismert helyen vagy- gépiesen sétálj csak ki, és mosd le a kezed. A gondolatot nem fogod elveszteni.

Ülj vissza művész-éneddel a műved elé. Hiába másfél sor csupán, fuss át rajta, hiába tudod minden szavát –folytasd… A golyóstoll kattanása vagy a klaviatúra megszokott színe, illata adja az első lökést és folyjon át a tintasorok vagy a kattogás szimfóniájába. A tudatod legmélyebbjéről, az izmaid ernyedésével párhuzamban, megszállott paranoidként – ne gondolj a holnappal. Élvezz el és írj!

Vessz el benne, légy író – reggel, délben, délután, este, éjszaka vagy hajnalban –

csak ha mered

Élvezz el és írj!

Budapest, 2009. július 2.

Hajnal, boldogság után

Olyan nagyon kerestem, hogy kicsúszott az ujjaim közül…

A végtelen után rohantam, önmagamba akartam egyre mélyebbre ásni, szabadon akartam zuhanni, és szeretni akartam lángoló szerelemmel.

Akár valami finom port a gyors szélben, elszórtam a nyitott tenyeremből, és utána hiába szorítottam egyre erősebben ökölbe újra és újra a kezem, az ürességet markoltam csupán.

Ott volt a sikoltás, az ütemesen ringó, mélyről szóló, keserűen elhajló, majd meghaló hang a gyorsan süvítő szélben, ott volt a permetszerűen szélbe akadó apró esőcseppekben, a sarat felcsapó fémtesteken, ott volt az elhaladó országúton, minden apró faházból kinéző csodálkozó tekinteten, ott minden érzelmes búcsúszóban, szemembe mondott szeretlekben, a szabad égi naplementében, és a reggeli ébredésben, de én túlságosan akartam azt az igazi tökéletességet egyetlen napba sűrítve.

És ahogy a sikoltás elhalt, alábbhagyott a szél, ellankadt az eső, megszáradt a sár, elmaradt mögöttem az országút, és az éjszaka burka elrejtette a nappalt, kevés volt, hogy minden nap tökéletes volt.

A fák halk susogásukkal a Legszebb zenét játszották, mit még az ember előtt írtak, a távoli hegyek és a láthatatlan mezők illata elkeveredett a legfinomabb ételek szépségével, és én láttam őt, pedig a szemem csukva volt, az éjszaka a leghalványabb árnyat is eltakarta, de én láttam őt, fekete köpönyegét, homlokára hulló csuklyáját, nyugodt tekintetét, szálfaegyenes, soha meg nem ingó alakját, ahogy mögöttem lépked. Láttam őt, és vártam rá. Olyannyira kerestem, hogy nem volt semmi, amiért féltem volna…

A fák rámhajoltak, betakartak az Ég elől összegabalyodó, félelmetes ágaikkal, koronájuk a legkomolyabb zenét susogta, kihunyt minden fény, és én letérdeltem vaksötétben, Előtted, Halál.

Lassan megálltál, egy pillanatig mintha haboztál volna, igen, egy pillanatra mintha emberi lettél volna, az enyém lettél volna, mielőtt hátat fordítottál…

Elhaladó léteid zaja magával ragadta a gyönyörű zenét, túlvilági szagod elmosta a kedves illatokat, és én hiába vártam.

Reggel a Nap erős fénye bántotta a szemem, a csípős hajnali széltől megdermedtem, és a hideg, meztelen testemen pattogó esőcseppektől dideregve rázkódtam, egyre csak rázkódtam a szikár kietlenségben, mit néhány órája Édenkertnek hittem.

A Világ könnyen megbocsát, az út hazaviszi az eltévedtet, de a legutolsó ellenség, barát, idegen vagy rokon – önmagunk – mindig utoljára marad, és sosem bocsát meg könnyen. Ha másnak, máskor sose is, most, önmagamnak, be kell vallanom, a csillogó, apró szemcséjű, édes érintésű por kecsesen, ahogy mindig is tette, elrepült a tenyeremből.

Ideje megtalálnom…

2008. III. 10.

Hogyan legyek jó író? (cikkfordítás)

A cikk eredetileg a Wait But Why honlapról/blogról származik és a blog írója, Tim Urban válaszol egy olvasói kérdésre. A honlapon/blogon néha csak 2-3 hetente jelenik meg egy poszt. Mégis, több mint 340.000 Facebook like-juk és 370.000 email feliratkozójuk van. A rendszeres adakozóknak köszönhetően havonta több mint 3,8 millió forint bevételük van, amit be is vallanak. És tényleg elképesztően jók a cikkek. Hogyan gondolkodik Elon Musk? Miért fogja Space-X gyarmatosítani a Marsot? Élhetünk-e örökké? Miért késlekednek a késlekedők? Vagy épp a következő cikk, amit lefordítottam:

Eredeti cím: Can you share any advice on becoming a good writer? – James M. (Dublin, Ireland) [Eredeti, angolul itt]

Tudnál bármilyen tanácsot adni, hogy lehet valakiből jó író? – James M. (Dublin, Írország)

1, Írj. 23 és 29 éves korom között 300 blog bejegyzést írtam, mielőtt elkezdtem volna a Wait But Why-t. Beletelik egy kis időbe, amíg megtalálod a saját hangod, hangnemed és stílusod. Az elején csapongsz majd, csakúgy, mint amikor egy új sportot, videójátékot vagy hangszert próbálsz ki. Ez jó: a kísérletezel a vásznon. Ne ítélkezz az írásaid felett ebben a fázisban -kísérletezel, keresel és játszol-, nem ezek lesznek életed legjobb írásai. Ha a mamutod túlságosan gyakran kiakad és romba dönti a dolgokat, kezdj egy névtelen blogot.

2, Ne légy teljesen maximalista, de ne is állapodj meg olyan írással, amelyik nem jó. Még ha csak kísérletezel is, ha az, amit próbálsz, nem működik, próbáld megtudni, miért. Írj újra részeket, kezdd elölről, állj hozzá egy új új szemszögből, stb. – addig szöszmötölj vele, amíg igazán működőképes nem lesz. Minden egyes alkalommal, amikor végigcsinálod azt a nehéz, fájdalmas feladatot, hogy végigkínlódsz egy olyan írásodon, amelyik nem az igazi és végül sikerül átalakítani igazán jóvá, jobb íróvá válsz.

3, Olvass sokat. Ez olyan, mint a műtrágya.

4, Vegyük azt, hogy teljes egészében lemásolod egy másik író stílusát és még a szókapcsolatait is. Nevezzük ezt 1-nek. Vagy, a másik véglet: teljesen egyedi módon sikerül írnod, ahogy a világon még senkinek előtted: hívjuk ezt 10-nek. A célod az, hogy elkezdd valahol középen és haladj felfelé, ahogy íróként fejlődsz. Azonban a befolyás elengedhetetlen és teljesen rendben van, mert valódi 10-esek nem léteznek. Ugyanez a koncepció igaz a humoristákra, zenészekre és más művészekre. A Beatlest az egyik fő befolyásodnak nevezni komoly pozitívum, de senki sem szeret egy olyan dalszerzőt, aki egy az egyben másolja a Beatlest. Anélkül, hogy eljutnál a 7-esre vagy 8-asra az egyediség skálán, minden bizonnyal plafonba ütközöl, amelynél magasabbra nem juthatsz el az írói karrieredben.

5, Amíg kísérletezel az írásaiddal, tartsd észben az összes kreatív lehetőséget. A 300 blogposztomból az első 290-ben, amelyeket a 20-as éveimben írtam, nem voltak képek. Csak a legvége felé próbáltam meg rajzolni valamit egyik éjszaka. És csak ekkor jöttem rá, mennyire szeretem kombinálni a szabad-kézi rajzaimat az írásaimmal. Nem sokon múlt, hogy ez sosem történjen meg. Ha így alakul, akkor a Wait But Why ma kizárólag szöveges blog lenne.

6, Ha visszajelzést kapsz, ahogy íróként fejlődsz, figyelj oda, kitől kapod. Akik visszajelzést adnak, A, higgyenek benned, B, drukkoljanak neked és C, legyenek teljesen tudatában annak, hogy amit olvasnak, az nem az írói teljesítményed maximuma, hanem kísérletezel, önbizalmat gyűjtesz és a saját hangod igyekszel megtalálni. Az a személy, aki mindennek megfelel, nagyszerű visszajelzéseket adhat. Aki bármelyik előző kritériumnak nem felel meg, több kárt okoz majd, mint hasznot és gyakran ő lesz az a személy, aki miatt túl korán abbahagyod az írást és később sem kezded újra (még ha nem is ébredsz rá, hogy miattuk történt mindez.)

7, Ne feledd, hogy a legtöbb esetben az írás mögött álló ötletek fontosabbak, mint az írás minősége. Inkább legyenek nagyszerű ötleteid és elég jó írási stílusod, mint fordítva.

Gondolatok a szabadságról

Keresd a szabadságot és a vágyaid rabja leszel, keresd a fegyelmet és megtalálod a szabadságot. (Frank Herbert)

Mi az a szabadság? Ez az alapvető kérdés, amely olyan régóta kísért. Tényleg, mi az?
Hát nem tudom, mi az. De néhány dologról tudom, hogy nem az. Ez mindig egyszerűbbnek tűnik egy kicsit.
Sokan a szabadság szót szorosan összekötik a vagyonnal. Az összefüggés egyszerű – nemcsak szabad vagyok, hogy megtegyek valamit, de erre hatalmam is van. A pénz hatalom. Igen. De a hatalom szabadság-e?
Nagyon ritkán az. Nem engedhetem meg a televíziót (kocsit, lakást, házat, városrészt, várost, szigetet, országot, kontinenst, bolygót), de egy véletlen folytán mégis sikerül megvennem azt. Szabadabb avagy kevésbé szabad leszek?
Tele vagyok vágyakkal. Megvalósítom őket. Szabad leszek? Ritkán.
Emlékszem egy sakkozótársamra. Néhány évvel fiatalabb és jóval alacsonyabb volt nálam. 12 éves koromban már olyan magas voltam, mint az édesapja. Nem hiszem, hogy valaha utolérhet magasságban. Életkorban csupán akkor hagyhat el, ha hamarabb meghalok nála. De nem is erről akarok beszélni. Az egyik több napos sakkverseny előtt egy laptoppal állított be. Ha jól emlékszem, nekem még mobiltelefonom sem volt. Ő 11, én 14. A mi családunk tehetősebb volt, mégis meg sem fordult a fejünkben, hogy szükségünk lenne egy laptopra. Valószínűleg a család legalább egy havi jövedelmét tartotta a kezében a kisfiú. Nem akarom leírni, hogy mennyire megmérgezte mindez a sakkversenyét vagy hogy hamarabb befejezett és elvesztett játszmákat csupán azért, mert a sokágyas kollégiumi szobában az ágyán hagyta a gépet. Azért nem, mert fogalmam sincs, így van-e. Sosem szenteltem különösebb figyelmet a srácnak. Azt viszont tudom, én mit éreztem volna vágyaim ilyen teljesülése esetén. Féltem volna, féltettem volna az új, drága játékszert. Hol itt a szabadság?! Természetesen egyáltalán nem volt szükségünk laptopra.
El sem tudom képzelni, mire használhatta a gépet – ha használta egyáltalán.
Hm. De miért is lennék szabad? A hatalomvágy alapvető emberi tulajdonság. A szabadságvágy próba csupán. Jól élő, elkényeztetett, biztonságos kisembereknek nem elég a napi három étkezés, a négy kerék meghajtású autó, a vasárnaponként együtt asztalhoz ülő nagycsalád. A szabadság egy harmadik kéz, egy bűnös kinövés. Kielégíthetetlen, akár a kéjvágy, étvágy, önzőség – és akár ezeknek, semmi látható haszna nincs. A szabadságvágy szabadságot szül, kiszorít minden mást. De már csak ilyen az ember. Hiszen az emberiségnek sincs látható haszna – túlszaporodik és képtelen megnyugodni.
De ne menjünk ennyire messze a témától. Lássuk csak, milyen gondolatok kötődnek még a szabadsághoz. Például az egyedüllét. Aztán az utazás. A bizonytalanság. Hogy is van ez?
Mit Sartretól tudjuk, a Pokol a többi ember. Ha otthagyjuk a többi embert, nincs már Pokol. Nincs már kontroll, magunkra hagytak. Mind szellemileg, mind fizikailag kisebbek a gátjaink. Magunkban több mindent elgondolunk, mint amit valaha megosztanánk embertársainkkal. Már csak a mennyiség miatt is. Egy gondolatmenet egészét önmagában baromi nehéz megosztani valaki mással. [Olvas még valaki!? Ezt a rövid gondolatot is már túl hosszú végigolvasni!] Aztán fizikailag – egyedül szabadabbnak tűnik minden. Így utazgatunk, agyunkban és testünkkel. Bármilyen erotikus játékot játszhatunk a képzeletünkben a mellettünk ülő ismeretlen hölggyel vagy úrral – ők még zokon sem veszik. Próbálnánk csak meg “valójában” közeledni, mindjárt kevésbé szabad (vagyis akaratunk szerint való) élményben lenne részünk.

Tényleg, mit jelent az, hogy “szabad”? Angolul a szónak rögtön van pénzügyi vonatkozása is. Ami szabad, az ingyen van.
Amit el szabad venni – igen, az ingyenes, egyszerű. Gazdagok vagyunk, akár viselkedhetünk úgy is, mintha minden szabad vagy ingyen lenne.
Szabad az, ami nem tilos. Szabad az, ami megengedett. Balra fordulni például nem szabad (tilos) egy kereszteződésben. Mégis balra fordulunk. Szabadok lettünk? A szabályt figyelmen kívül hagytuk. Szabad lettem? Vagy egy még egyszerűbb példa: Tilos balra fordulni. Én valóban nem fordulok balra. Elvesztettem a szabadságomat? Ezek a kérdések banálisan egyértelműek. Ez legalább arra jó, hogy belássuk, a szabadságnak nincs objektív mércéje. Akár csak a boldogságról, a szabadságról is el lehet mondani – “…. vagyok, amikor annak érzem magam.” Persze, az élet a külvilág belső interpretációja, így akár értelmes lehetne a “gazdag vagyok, amikor annak érzem magam.” vagy “7 lábam van,
mert úgy érzem, 7 lábam van.” mondat is. De a két utóbbi mégsem értelmes, az első kettő pedig mégis az.
És hirtelen eszembe jut egy kinagyított kép egy szabadtéri kiállításon, méghozzá egy cigányokról szóló tematikus kiállításon, amin talán Újvidéken, Szerbiában egy híd alatt, kihalt városban, félmeztelen kamaszokat látunk, egyikük vízbe ugrik éppen, a képen úgy látszik, mintha lebegne a víz felett, kicsit kalimpáló pózban. A kép címe “Szabadság”. Utálom, amikor egy képet elneveznek, ez mégis értelmet adott a dolognak. A kamasz cigányok nincsenek kapcsolatban a globális kultúrával. Nincs vagyonuk, nincs ingóságuk, nincs ingük, és mit csinálnak a 21. században, a lehetőségek Európájában? Vízbe ugrálnak. Méghozzá gondolom, egész nap, egész héten, vagy legalábbis, amikor jó az idő. Leszarják mindezt. És amikről itt irkálok, azt is.
Szabadság? Nekem iszonyúan kell. Még ha nem is tudom leírni, mi is az pontosan…

Szeged, 2012.06.11., kis kiegészítésekkel 2016.05.

Csapongó gondolatok a sérülékenységről

Sérülékenység. Mi másra lehetne egy teljes emberiséget összefogó eszmét építeni? Az aranykor, ha egyetlen ember életében eljön egyáltalán – akár a teljesen önfeledt vidámság a dülöngélés, bamba részegség és az egész napi másnaposság előtt – rendkívül rövid, és az emlékezetben rövid idő alatt egészen eltorzul.

Át akartam élni az ”átlag” életét. De most jövök csak rá, másodszor megbukva a forgalmi vizsgán, hogy a módszereim nem jók. Még a munka sem segít sokat – még a heti hét napos, 12 órás, pofátlanul alulfizetett munka sem. A kiszolgáltatottságot, a változás reményének elvesztését, a fásulás végső stádiumát, a gondolkodás lelassulását, a dolgok alapvető meg nem értését és át nem élését, a kihasználtság elfogadását kellene magamévá tennem, hogy egy kicsit közelebb kerüljek ahhoz az érzéshez, amit oly sokan éreznek.

Kurt Vonnegut azt állítja – ha jól emlékszem, mert képtelen vagyok megtalálni a pontos idézetet – sosem találkozott még olyasvalakivel, akinek nem volt szüksége kritikátlan szeretetre. Máshol pedig azt, hogy egyetlen városban milliószámra élnek a semlegesneműek. Semlegesneműek azok, akik nem vesznek részt a szexjátszmában. Akik nem gyűlölnek és nem szeretnek. Nyájon kívüliek. Láthatatlanok.

Egyetértek vele. Az ember sérülékeny. Nincs mit tenni. Még a hit és remény is több mint a képernyőről vagy az óriásposzterről bámuló tökéletes modell, alsóneműben…

Szeged, 2012. 04. 05.