The “Real thing”

Ahogyan ugyanannyi féleképpen lehet utazni, mint élni, az utazás oka is végtelen fajta lehet. Mégis, valami plusz motivációra szükség van ahhoz, hogy az ember rávegye magát az utazásra.

Nemrég hallottam egy ismerősömtől egy párról, akik Dominikára fizettek be egy nyaralást egy irodával, miután ott leültek a sales person-nel tárgyalni. Természetesen eldicsekedni nagyszerű volt vele, de hamarosan kiderült, hogy a lány nem tudja, hogy Dominika az most valahol az óceán közepén van vagy inkább Afrikában vagy netalántán Ázsiában. Az ő motivációja valószínűleg prózaibb volt, mint az enyémek, általában, amikor útnak indultam.

Sok más dolog miatt, teszem azt, van időm, nincs dolgom és utazni kezdek (de éppen mehetek moziba, hallgathatok meg egy előadást, találkozhatok a barátaimmal vagy egy ismeretlen meetup group eseményén veszek részt), van egy adu ász, amire ha nem is számítok, de remélem, várom: ez a “real thing”.

Ahogy minden, ez sem fekete-fehér vagy igen-nem, hanem ennél sokkal árnyaltabb. Így, mi nem jut eszembe ma este: hadd osszak meg néhány “real thing”-et, amelyek utazások során történtek velem.

2002 nyár. 13 éves vagyok és kb. húszan, a sakktanárom vezetésével Észak-Magyarországon biciklitúrázunk. 800 km, tizenegy-két nap.

Egyik reggel lassan készülődöm össze, ahogy mindig életemben, és az a rohadt gumipók semmiképp sem igyekszik megtartani a hátizsákom, biciklis táskám, hálózsákom, sátram, bringás sisakom, törülközőm meg mit nem. Amikor végre elkészülök, rájövök, hogy a biciklistáskát fordítva tettem fel. Hiszen reggel 8 sincs még, mit vár az ember. Segítséget kérek, ahogy 13 éven át mindig, de a szüleim elkényeztető és szorgos segítsége helyett a tanárom annyit válaszol: “Nem hallom, mit mondasz. De nem is baj, indulunk. Majd beérsz minket.”

Egyedül? Én? Fogalmam sincs, merre megyünk. Visszanézek: a nagy srácok (punkok, anarchisták?), akik pár évvel idősebbek nálunk, hátramaradnak. Velük egy percet is eltölteni félelemmel tölt el.

Ahogy rekordsebességgel pakolok le, rájövök, hogy jó irányba tettem fel a bringás táskát. Fél másodperc alatt felteszek mindent. A gumipók nem fog rendesen és bizony szar helyre “kötöm” be. Tekerek minden erőmmel, nem igazán tudom, merre.

Mikor beérem a csoportot, ők a kisboltnál a reggelit javában falják. A másik vezető, egy tanárnő szigorral vegyes lesajnálással néz rám és a biciklimre. Dicséret helyett fejrázást, néhány sóhajt és kézmozdulatot kapok, amelyek újrarendezik a csomagjaimat. Megilletődve állok a bicikli mellett. Ismét nem marad időm reggelizni.

Kicsivel azután, hogy hazaérek, anya egy új kis mondást talált ki: “Dani gyerekként ment el és kamaszként jött haza.”

Az első “real thing” egy utazásról, amelyre emlékszem…

Reklámok

The “Real thing”” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s